2019. október 24. - 19:00

„Kemény munka folyik a színházunkban”

Nemrég a szabadkai VM4Köz.Klub vendége volt, és a komolyabb témák mellett néhány régi zentai anekdota is előkerült, ahol a Mandragóra című előadást rendezte még kezdőként.

2019. március 14.

Vidnyánszky Attila Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező Kárpátalján született, korábban a debreceni Csokonai Színház, jelenleg pedig a budapesti Nemzeti Színház igazgatója. Ő alapította meg a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat.

* Szokott azon gondolkodni, hogy honnan indult, és hol tart most?

— Az ember nyilván felismeri a feladatait, az útját, és jó esetben idejében megérzi, hogy ha kellően alázatos, nyitott, és tisztességes gondolatok mentén igyekszik szervezni a saját életét, akkor ahhoz kap segítséget. Hívőként azt mondom, hogy az ember kezét fogják, és vezetik azon az úton, amely számára elrendeltetett. Én magam egyértelmű és tiszta fejlődési állomásokon át jutottam el a budapesti Nemzeti Színház igazgatói székéig. Kellett hozzá Beregszász, hogy megtanuljam a színházcsinálás csínját-bínját, ne jöjjek zavarba a díszletmunkás kérdésétől vagy a hangosító problémájától sem, és kellett Debrecen, hogy megismerjem a magyar jogszabályokat, megérezzem a magyarországi vidék hangulatát, lényegét. Az is nagyon jó, hogy külhoni területről jöttem. Mindez pedig egészen a Nemzeti Színházig vezetett, ami a pályám beteljesülése. Nem gondolom, hogy innen kellene „kihalnom”, s azt sem, hogy ez életem utolsó szakmai állomása, de mivel ilyen intenzitással dolgozunk, egy idő után át kell majd adni a széket másnak. S én is így teszek majd. Már van is elképzelésem arról, mit szeretnék majd utána csinálni, de számomra mindez egy tiszta út, s ilyen értelemben nagyon szerencsés embernek gondolom magam.

* Mi az, amit utána szeretne csinálni?

— Tanítani. Sokkal többet, mint most, valamint egy akadémiát szeretnék létrehozni. Egy olyan színházi elitképzőt, amely mindenféle színházi szakma számára szól, s ahol produkciók is létrejönnének. Egy inkubátort, valahol vidéken, elzárva a világtól. Nemzetköziséggel fűszerezve, de meghatározó módon magyar lényeggel. Ez a szívem vágya, s remélhetőleg egy új minőségű létet eredményez majd.

* Ha már szóba került az oktatás, mesélte, hogy akkoriban, amikor ön a rendezői szakra felvételizett Kijevben, feltétel volt egy már meglevő egyetemi diploma. Mit gondol, ez hasznos volt? Jó ötlet lenne újra bevezetni?

— A rendezés egy érettebb attitűdöt igényel. Persze mindig voltak kivételek, és akadt, aki tizenkilenc éves korában kezdett el rendezni. Lehetnek egyéni utak, de a nagy többség azért egy bizonyos tudáshalmaz, élettapasztalat birtokában kell hogy legyen, amikor elindul a rendezés rögös útján. Tehát ezt akkoriban támogattam, és most is támogatom.

* A Kaposvári Egyetemen tanítja az új generáció színművészeit. Milyenek a mostani fiatalok?

— Nyilván hazudnék, ha azt mondanám, nincs különbség generáció és generáció között, egyszersmind végtelenül hiszek az elkövetkező nemzedékben. Egy kicsit másként gondolkodik. Egy siető, gyorsan végeredményhez jutni vágyó generáció ez a mostani. Nem érti, hogy fel kell épülni, el kell indulni egy úton, s ennek az útnak sokféle állomása van. Rögtön eredményt szeretne, kevésbé tud elmélyülni egy dologban. Én megőrülök attól, hogy a képzőhelyeinken négy-öt anyaggal is foglalkoznak egy évben, amikor egy is bőven elég lenne, s ugyanazt kapná a diák, viszont megtanítanánk elmélyülni egy anyagban. Az az érzésem, hogy éppen ezt nem tanítjuk meg, hanem néha valamiféle „haknistaképző” intézményekké züllünk le. Ennek hangot is adok, s ahol tudok, változtatok. Legalábbis a saját osztályaimnál. A harmadik évfolyamon például csak Weöres Sándor Psychéjével foglalkoztunk, s ez annyit adott a diákjaimnak, mint ha ötféle anyagot vettünk volna át.

* Ha már felmerült az „időt hagyni” kérdése, említette, hogy a Nemzeti Színház van olyan helyzetben, hogy jövőre több próbafolyamattal indulhat meg, melynek hagynak időt, és akkor mutatnak be egy darabot, amikor elkészül. Nem lesznek feltétlenül mindig időkorlát közé szorítva. Ön mint rendező is szívesebben dolgozik így?

— Semmiképp nem akarok átesni a ló másik oldalára, mert az a fajta hozzáállás sem jó, amikor elpazaroljuk az időt, nyavalygunk, nyámnyogunk egy anyagon, ezzel a végtelenbe csúszva. Egy egészséges egyensúlyt kell találni. Bizonyos idő után meg kell határozni a bemutató dátumát, de nem akarom azt a kényszert rápakolni egy rendező vállára, hogy hat hét után mindenáron elő kell állnia a végeredménnyel. Mindez persze anyagfüggő is, hiszen van, aminek az áll jól, ha egy nagy levegővétellel készítik el, és van, aminek nem. A Szarvassá változott fiú az egyik legfontosabb előadásom, s amikor először elkezdtük próbálni néhány éve, öt hónap után rájöttem, a társulat nem kész rá, hogy megcsináljuk, én pedig nem tudok hatni a színészekre, nem tudom átültetni a lelkükbe ezt az anyagot. Félretettük. El kellett telnie majdnem öt évnek, hogy újra nekikezdjünk, ekkor viszont már megszólalt bennünk. A Nemzeti Színháznak jelenleg van egy óriási kincse, ez pedig a repertoárja. Nem csökken az érdeklődés az előadásaink iránt, ezért megtehetjük, hogy a jövőben olykor-olykor bátrabban, szabadabban próbáljunk. Ez azért persze nem olyan egyszerű, mert a színészek zavarba jönnek tőle. Egyszer megpróbáltam, a Don Quijotéval három évvel ezelőtt, s a színészek azt hitték, nem tudom, mit akarok, mert nem voltam hajlandó konkrét instrukciót adni, azt szerettem volna, ha megszületik, „kijön” belőlünk a történet, de három-négy hét próbafolyamat után rá kellett jönnöm, nem biztos, hogy ez mindenkinél sikerülni fog. A színészek szeretik azt mondani, hogy de jó volna, ha több időnk volna, viszont zavarba jönnek tőle, mert nem ezt szokták meg.

* Többször is említette, hogy szinte minden előadásuk telt házas. S ez azért jó hír.

— Igen, de nem mondtam, hogy ez könnyű. A közönséggel sok színház küszködik. Mármint annak fogyásával. Nálunk a színházban a háttérben is nagyon kemény munka folyik, hogy tele legyen a nézőtér. Minden héten leülünk a szervezőkkel, megkapom a jelentést az elmúlt hétről, az elkövetkező három-négy hétnek azokról az előadásairól, amelyekre még nem kelt el minden jegy, ezután pedig gondolkodunk. Mindent megpróbálunk, harcolunk, hogy beteljen a nézőtér, ha pedig ez mégsem sikerül, akkor döntést kell hozni, kevesebbszer játszani, s néha levenni a darabot a repertoárról. Ez egy nagy harc. Egyfolytában alakul minden. A közönség felé az összes létező csápunkat kinyújtjuk. S ez a folyamat soha nem áll le. Állandóan építkezünk, próbálunk keresgélni, és nagy szomorúsággal konstatálom, hogy például a Dosztojevszkij-regény alapján készült A krokodilus című előadásunkat pazar sikerrel játszottuk Moszkvában azon a színpadon, ahol még magyar színház nem is lépett fel, Magyarországon viszont mégsem találta meg a nézőjét, így le kellett venni a repertoárról.

* Pilóta-előadások. Ön fogalmazott így. Ezek azok a darabok, amelyek már eleve azzal az indíttatással születnek, hogy majd fesztiválokra járjanak. S önöknek is van egy fesztiválja. Milyen jellegű darabokat válogatnak be?

— Rendezés, művészeti vezetés, fesztiválszervezés. Mindegyikben kell kompromisszumokat kötni. Én arra vagyok büszke, hogy a mi fesztiválunk, a MITEM nem olyan, mint a többi nagy, hasonló rendezvény. Ha belegondolunk, egy fesztivál programját nem nehéz összeállítani. Meg kell nézni, mit játszanak a többi fesztiválon, s onnan válogatni. Természetesen nálunk is vannak úgynevezett pilóta-előadások, de a MITEM 80 százalékára rácsodálkozik a néző, s a szakma sem feltétlenül látta ezeket a darabokat egy másik fesztivál programjában. Kemény munkát végeznek az embereim. Minden területért más felel, így például Verebes Ernő a déli, balkáni térség színházi termését figyeli. A mi színpadtechnikánk egyébként annyira egyedi, hogy amit ráépítünk, azt sokszor nem tudjuk utaztatni. S valahol ez egy jó érzés számomra. Az elmúlt három évben rendezett előadásaimat sehova sem lehet vinni, csak itt nézhetőek — a Bánk bánt kivéve, de azt is csak nehezen tudjuk mozdítani. Az ember tragédiáját is csak a Nemzetiben lehet megtekinteni. Vannak viszont olyan darabjaink is, amelyek sokat utaznak. Például a fiam, ifj. Vidnyánszky Attila rendezett egy Woyzecket, mely már járt Kolozsváron, nemsokára pedig Szebenben, majd Moszkvában és Izraelben is játsszák. Több ilyen előadásunk is van, de én magam jelenleg ott tartok, hogy nem szívesen mozdulok sehova.

Forrás: Hét Nap