Hazaszeretet a mai Európában

Jogi nyilatkozat

Dr. Bábel Balázs

kalocsa-kecskeméti érsek, metropolita

 

 

Mielőtt előadásomhoz fognék, meg kell határozni nagyon röviden, hogy mit értünk e két fogalmon. A Tudományos Akadémia által kiadott lexikonban ez olvasható: Európa a föníciai ereb napnyugat szóból, illetve a hagyomány szerint Europé föníciai királylányról kapta nevét. Kontinens az északi félgömbön. Tulajdonképpen Eurázsia nyugati elkeskenyedő része. Elkülönítése történelmi, néprajzi, gazdasági fejlődés alapján szokványos. Területe 10.508.000 km, lakossága 742 millió körül van, hiszen pontosan nem lehessen tudni, mennyi az éppen napi számaránya. Népsűrűsége 75 fő/km2. Már maga az elnevezés is szellemtörténeti valóságra utal, ugyanis Európé, a legendás névadó, föníciai királylány volt, akibe Zeusz beleszeretett, bika alakjában elragadott, és Kréta szigetére vitte. Európa múltja összefügg a görög-latin kultúrával és világgal, a zsidó keresztény kultúrával és világgal, majd pedig a reneszánsz és a felvilágosodás által kialakított új világrenddel. Az 1500-as években Schedel megírta a Nürnbergi Krónikát. Tudós férfiú volt. Azt állította, hogy az emberiség hét korszakának hatodika a végéhez közeledik. A könyvben néhány üres oldalt is hagyott, hogy fel lehessen rájuk jegyezni, amit a hátralévő kis időben még érdemes. Mint már tudjuk, történetesen épp ezután az Újvilág felfedezése következett, s vele megszámlálhatatlan újdonság érkezett, aligha tekinthető befejezésnek az az időpont. Ma, amikor megállapítjuk az európai életnek sok problémáját, annak válságát, egyáltalán nem merjük azt mondani, hogy Európának, mint kontinensnek vége lenne. Ilyesfajta kísérletek és gondolatok jó ideje – éppen száz évvel ezelőtt – már megjelentek. Oswald Spengler 1918-ban az I. világháború utolsó esztendejében kiadott egy 1200 oldalas hatalmas, de sokat vitatott művet, melynek címe: A nyugat alkonya. Ez a mű nem pusztán történelmi, hanem irodalmi és filozófiai gondolatoknak is a tárháza. Spengler fölszámolta azt a képet, hogy a világtörténelem egységes lenne. Inkább azt mondja, hogy az egymás után lévő kultúrák sokfélesége jellemzi világunkat. Nyolc kultúrát vesz szemügyre, és benne a mi európai, nyugati kultúránkat, amit úgynevezett fausti, a szellem erejében megfogalmazott kultúrának mond. Azt állítja, hogy minden kultúrának, ami egy földrészt jellemez, megvan a gyermek, ifjú, felnőtt és agg kora. Mi a végéhez közeledünk, hiszen amikor olyan fokú a fegyverkezés, mint ami az I. világháború idején jellemezte Európát, hogy a gazdaság nagy része arra fordítódott, akkor ennek a kultúrának körülbelül még kétszáz éve lehet hátra. Ebből azóta már száz év eltelt, és nem mondhatjuk azt, hogy amit megállapított, az nem kapcsolódna valamiképpen a valósághoz. Az első mondata a nagy műnek: „a jelen könyv a legelső kísérlet arra, hogy a történelmet előre meghatározzuk.” Úgy fejezi be, hogy egy antik írót idéz, aki azt mondja:

„Ducunt fata volentem, nolentem trahunt!” (Seneca), vagyis „A sors vezeti azokat, akik követik, vonszolja azokat, akik ellenállnak”.

A sztoikus bizonyosságot Spengler esetében az analogizáló történetfilozófus módszere, és egyes kultúrkörök életritmusának történésének mélyreható megfigyelése támasztja alá. A következőt állítja a mi korunkról ez a mű, amelynek beteljesülése szinte kézzel fogható. Kialakul a világváros. Adott esetben szinte egy országnyi lakosságot ölel magába. A világváros ellensége a vidéknek, és ellentéte a régi hagyományos kultúrának. A világvárosban a nép szervetlen tömeggé változik. A civilizációnak ebben a fokában, fázisában már nem beszélhetünk népről, csak tömegről. Alapkritériummá válik a hasznosság, a pénz absztrakt uralmának hatalma. Való igaz, hogy a bankoknak a vagyona valójában absztrakció. A demokrácia, mint a nép önmeghatározásának gyakorlata látszatdemokráciává torzul. Küszöbön áll a cézárizmus hatalomgyakorlásának bevezetése. Előtérbe kerül a horizontális terjeszkedés, impériumok kiépítése. Amíg a középkori ember vertikálisan az Isten felé akarta világát kiterjeszteni, addig a mai ember hódításaival horizontálisan építi ki birodalmát. Korábban soha nem tapasztalt szintet ér el a technikai tökéletesség. Ugyanakkor végóráit éli a művészet és a filozófia. A civilizáció jellegzetes vonása az eredendő vallástalanság. Elsődleges fontosságra tesz szert a sport, a divat, a testi higiénia, és a helyes táplálkozás. Úgy gondolom, hogy mindannyian szinte ráismerünk napjaink szlogenjeire, unos-untalan hangoztatott fölhívó szavaira. Olyan reneszánsza van a 100 éves évfordulón Spenglernek, hogy Németországban nevéről elnevezett politikai kultúrkörök alakulnak.

Mi is azt állítjuk, hogy a valóság tünetei egyre jobban látszódnak Európában. Milyen formában? 2008-ban és 2010-ben gazdasági válság rázta meg Európát. A 2010-es évek derekától bekövetkezett a bevándorlási válság. Ennek különböző reakcióit láthatjuk Európában. Valakik örömmel fogadják, valakik leghatározottabban védekeznek ellene. A bevándorlási válság mögött ott van a nagyhatalmaknak fegyveres konfliktusa, gondoljunk az arab tavaszra, amikor is a diktátor uralmat demokrácia-exporttal háború útján akarták megvalósítani, ha kellett csalással is. Atomfegyverei vannak Iránnak, és így tovább. Fölrobbantották azokat az országokat, amelyek ha nem is jól, de mégis kordába tudták tartani a népet. Az EU működési válsága szemmel látható, az unió nem az alapító atyák szellemében működik, a keresztény eszmét háttérbe szorítják. Beszélnek első, második fokozatú Európáról, a liberalizmus válságáról, és láthatjuk a megosztottságot, amely a Brüsszelt uraló és vezető pártvezetők, és például a visegrádi négyek között is megmutatkozik. Fukuyamának a könyve a 90-es évek nagy könyve volt, amelyben a kultúrák végéről írt, a két nagy világrend megszűnéséről, s arról, hogy gyakorlatilag az egész világ egyetlen kontinensé fog alakulni, és a globalizáció teljesen egységessé teszi a világot. Olyan történés nélküli lesz a világ, hogy az embert az unalom fogja eltölteni. Mert nem lesz miért küzdenie, nem lesz miért harcolnia. Ehelyett Huntington könyve A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása lett valóságossá, amelynek tanúi vagyunk, például a kereszténynek mondott világ és az iszlám között. Még drámaibb Thilo Sarrazin politikus, közgazdász, német író két könyve. Az első 2011-ben jelent meg Németország felszámolja önmagát címmel. Az idei, őszi frankfurti vásáron pedig Ellenséges hatalomátvétel című könyve (Feindliche Übernahme), amely nyíltan Európa iszlám megszállásáról szól.

Azután az identitásválság is jellemzi ezt az európai nyugati világot, ugyanis a keresztény gyökereket teljesen fölszámolják és elveszítik. Mindebből az következik, hogy ott, ahol megrendül a transzcendens, de még az immanens hit is, ott mindig következik egy erkölcsi válság. Az erkölcsi válságnak éppen az az oka, hogy nincsen egy olyan fórum, ahol az ember vagy a közösség valami erőt tapasztalhatna, amelyre építhet. Ezért a talapzat nélküli erkölcs valójában egy szociológiai képlet, és mindig a hasznosság uralja a mindennapok életét. Az erkölcsi válságot követi az értékválság, az értékválságnak egy eklatáns példája, hogy vannak emberek, akik egy óra alatt több anyagi haszonhoz jutnak, mint mások egy élet áldozatos munkájával. Itt már nem szólunk arról, hogy a világ anyagi javait milyen kevés ember birtokolja legalább 70%-ban. Ez bizalmi válságot hoz, ami Európában a kölcsönös és alapvető bizalom hiányát hozza magával. Az európai értékek éppen ezért a mi korunkra már teljesen elbizonytalanodnak, és megalapozatlanná válnak. Jacques Barzun Amerikában élt. A majd egy századot kitöltő francia származású történész hatalmas monográfiájában, a Hajnaltól alkonyig címűben, amely erőteljesen Európára koncentrál, korunkról azt mondja: a bizonytalanság kora, a tudomány kora, a nihilizmus kora, a tömegmészárlások kora, a tömegember kora, a tömegek kora, a globalizmus kora, a diktatúrák kora, a célkitűzések kora, a kudarc kora, a kommunikáció kora, a tömegember kora, a média hatalmának kora, a gyermekek kora (gondoljunk itt arra, hogy ma a pedofília az a bűn, amit ötven év múltán is bizonytalan bizonyítékok alapján elő lehet hozni, és embereket általa tönkre lehet tenni) a haragnak a kora, és az abszurd várakozásnak a kora. Ezt mind ki lehetne fejteni és továbbgondolni. Ugyanezen író azt írja nagy műve kezdetén:

„Minél több történetírót olvas az ember, annál közelebb kerül a nagy összetett egészhez. Aki pedig a történelmet a maga teljességében szeretné megismerni, annak Istennel kell társalkodnia.”

Nyilvánvalóan itt Európára gondolva azt kell mondanunk, hagyományosan a keresztény hitnek az abból kinövő görög-római kultúrát fölhasználó európai kultúrának és civilizációnak a helye volt. Egy másik nagyon neves gondolkodó, Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa, aki nem véletlen vette fel a XVI. Benedek nevet. Szent Benedek Európa atyja volt, rendjének megalapításával a bencés rend Európát behálózó épületeivel, szellemiségével – mely mindig megújulva az ora et labora jelszavával –  egy új világot teremtett. Azután ott van XV. Benedek, az első világháború idején, aki éppen azt a szörnyű tragédiát, és kataklizmát, amely éppen az európai népek világháborúba torkolló kudarcát látva békíteni próbálta az úgy nevezett keresztény országok között. Nos, Ratzinger bíboros azt mondja, hogy ha egy pillantást vetünk a kereszténységre, és annak európai alapjaira, amelyről elmondhatjuk, hogy a keresztény kontinens, és az új tudományos racionalizmusnak kiindulópontja volt, amely lehetőségekkel, és még nagyobb fenyegetésekkel ajándékozott meg minket. Igaz, hogy a kereszténység nem Európából indult ki, tehát nem is minősíthető európai vallásnak, az európai kulturális környezet vallásának, de éppen Európában nyerte a maga történelmileg leghatásosabb kulturális és intellektuális arculatát. Éppen ezért különleges módon összefonódott Európával.

Másrészt az is igaz, hogy a reneszánsz kortól kezdődően, s teljesen más formában a felvilágosodás idején éppen ez az Európa bontakoztatta ki azt a tudományos racionalizmust, mely nem csupán a felfedezések korában vezetett a világ földrajzi egységéhez, a kontinensek és kultúrák találkozásához, hanem a tudomány által lehetővé tette a technikai kultúrával ma a minden eddiginél mélyebb áthatást, és bizonyos értelemben az uniformizálást. Kifejlesztett egy olyan kultúrát, mely az emberiség számára korábban ismeretlen volt, azaz kizárta Istent a közgondolkozásból. A pusztán funkcionális racionalizmus magával hozta az erkölcsi lelkiismeretnek az eddig létezett kultúrák számára teljesen új zavarát. Ha tehát azt állítjuk egyfelől, hogy a kereszténység leghatékonyabb formáját Európában találta meg, másfelől azt is el kell mondanunk, hogy Európában bontakozott ki egy olyan kultúra, amely a legradikálisabb ellentmondást képviseli, nem csupán a kereszténységgel, hanem az egész emberiség vallási és erkölcsi hagyományaival szemben. Innen érthető, hogy Európa sajátos, és igazi szakító próbát él át, innen érthető a feszültségek radikalitása is, melyekkel kontinensünknek szembe kell néznie. Itt merül fel az a felelősség is, melyet nekünk, európaiaknak ebben a történelmi órában vállalnunk kell. Európa meghatározása és új politikai formája körüli vitában nem a történelem hátvédjének valamilyen nosztalgiás csatájáról van szó, hanem inkább a mai emberiség iránti nagy felelősségről. Pillantsuk meg a két kultúrának a szembenállását, melyek most meghatározzák Európát. Az európai alkotmány előszavával folytatott vitában ez a szembenállás két pontban mutatkozott meg. Kell-e Istenre hivatkozni az alkotmányban, és meg kell-e említeni Európa keresztény gyökereit? Azt mondják, tekintettel arra, hogy az alkotmány 52. cikkelyében biztosítva vannak az egyházak intézményes jogai, legyünk nyugodtak. Ez azonban azt jelenti, hogy az egyházak európai életében a politikai kompromisszum területén kapnak helyet, míg Európa alapjainak a területén az általuk hordozott tartalomnak nincs semmi helye. Kit ér sérelem? Kinek az identitását éri fenyegetés? Amikor azt állítják, hogy Európa keresztény gyökereinek említés sérti az Európában élő sok nem keresztény érzéseit, kevésbé meggyőzőtekintettel arra, hogy mindenekelőtt egy olyan történeti tényről van szó, amelyet komolyan senki nem tagadhat.

A muszlimok, vagyis a józan és reális gondolkodású muszlimok nem fundamentalisták, akiket ebből a szempontból gyakran és szívesen vonnak bele a játékba, nem a mi keresztény erkölcsi alapjainktól érzik veszélyeztetve magukat, hanem annak a szekularizált kultúrának a cinizmusától, mely megtagadja a tulajdon gyökereit. Ezért az Istenre történő hivatkozás említése nem sérti őket. A többi valláshoz tartozókat sem. Hanem inkább az a kísérlet, hogy az emberi közösséget teljesen Isten nélkül akarják fölállítani. Márpedig az állam vallási közömbössége nem adja meg azt a lehetőséget, hogy értékek valósuljanak meg a nemzetek Európájában, az unióban. Hozzávesszük, hogy a szabadságnak zavaros ideológiája olyan dogmatizmushoz vezet, mely egyre ellenségesebbnek mutatkozik a szabadsággal. A liberális világnézetben mindazok, akik a liberális elméletnek valamiféle ellentétét állítják, azok már nem megtűrhetőek, azok már demokratikus alapon el nem fogadhatóak. Ám Európa keleti felének országaiban sokszor összekapcsolják a kereszténységet és a nemzeteknek az egységét. A kereszténység és a nemzet összetartozása természetes volt évszázadokon át Európában. Itt kell rátérnünk először a hazaszeretet a megfogalmazására. Hazaszeretet, azaz patriotizmus általános értelemben a haza iránti természetes vonzalom, mellyel a hazát megbecsüljük, javát a saját javunknak érezzük. Sajátos értelemben erkölcsi erény, mely arra tesz készségessé, hogy a haza boldogulását előmozdítsuk, érte javainkat, sőt ha kell, életünket is föláldozzuk. Ezt jelenti a hadkötelezettség. A hazaszeretet már a pogány latin kultúrában az emberi viszonyok kiegyensúlyozott megélésének az egymás alá- és fölérendeltek, uralkodók és alattvalók, szülők és gyermekek jó kapcsolatának egyik alapja. A kinyilatkoztatott vallás kifejezetten nem beszél a hazaszeretetről úgy, ahogy azt a 19. században a költők, politikusok, filozófusok megfogalmazták. Szerény véleményem, hogy a hazának olyan piedesztálra való állítása, mint amely abban a jelmondatban, hogy a haza mindenek előtt, az a filozófiai és szellemtörténeti gondolat áll, hogy az újkorra az európai emberek jó része teljesen elveszítette a személyes Istenbe vetett hitét, ezért kellett egy olyan fórum, egy olyan installum, amihez még érdemes volt fordulni, amibe bele lehetett kapaszkodni. Hiszen nem élhet az ember magasabb erkölcsi rend nélkül, ami megalapozza a világnézetét. Ezért ha már nem volt személyes Istenhit, akkor a 19. századra olyasfajta hazaszeretet is megfogalmazódott, ami néha már átcsapott a nacionalizmusba. Ha most megnézzük a Szentírás alapját, hogy mit lehet mondani a hazaszeretetről, nyilván anakronikus volna úgy gondolni rá, mint ahogy azt például Kölcsey, Széchenyi, vagy akár Kossuth Lajos is tette. A haza ott az atyák országa egy nép érvényvilágának egyik lényeges oldala. Az Ószövetség népének hitében és reményében fontos helye volt, de ez a kinyilatkoztatásnak csak előkészítő korszaka volt, mert Isten végül tudtunkra adta egy másik, minden embernek szánt hazát, az Isten országát, a beteljesült mennyei hazát.

A hazaélmény, Isten népének története egy kiszakadással kezdődik. Ábrahámnak el kellett hagynia a hazáját, és egy másik ország felé kell tartania, amelyről még semmit sem tud. Fajtájának új begyökerezése sokáig váratott magára. A pátriarkák kánaáni tartózkodása alatt idegenek és vendégek voltak, kaptak egy ígéretet az ország öröklésére, de még nem kapták meg. Ugyanígy idegen föld volt számukra Egyiptom, és az ott tartózkodásuk ideje is. Isten csak a kivonulás és a Sínai szövetség után váltja be ígéretét. Kánaán az ő földjük lesz, tele vallási jelentőséggel. Hiszen nem csupán ajándékba kapták Istentől, nem csupán atyáik sírját őrzik, hanem szentté teszi az a tény, hogy ott székel az Isten, a szövetség ládájának szentélyében, majd pedig a jeruzsálemi templomban. Mindezek következtében ez a föld összefügg hitükkel. Izrael szert tett ellenkező élményre is. A kettős nemzeti szerencsétlenség végül is megfosztja ettől a szeretett hazától, a népet messze hurcolják, és átéli az elszakadást és a hazátlanságot. A száműzetés csak fokozza a zsidók ragaszkodását hazájukhoz. Siratják szerencsétlenségét. Ekkor értik meg, hogy ennek a katasztrófának mélyebb oka a nemzet bűne, amelyet Isten példás módon büntetett. Amíg a megpróbáltatás tartott, a távoli megalázott haza központi helyet foglal el az imádságukban, jövendő reményeikben. A múlt intézményeihez való ragaszkodásukban szüntelen azon fáradoznak, hogy felújítsák őket, és ez bizonyos mértékben sikerül is. Ugyanakkor a próféták jóslataikban fölfedezik az eljövendő haza megdicsőült képét, ez az új szent föld az új Jeruzsálem, az egyesült földkerekség középpontja, mely újra megtalált paradicsom körvonalait ölti magára. Így tehát a haza a zsidók számára egyszerre konkrét valóság, hasonló minden más emberi hazához és eszményi elgondoláshoz, amely tisztaságával, nagyságával fölébe emelkedik minden nacionalista ideológiának, az emberi álmok kikristályosodásainak. Ez az eszmevilág nem soknemzetiségű, mint ugyanabban a korban a római birodalom elgondolása, de azért az egyetemesség felé tart. Az Újszövetség Jézust úgy állítja be, hogy teljesen megtapasztalta a haza élményét. Nem akármilyen ország volt a hazája, hanem az a föld, amelyet Isten adott örökségül népének. Szerette hazáját, annál is inkább, mert küldetése ehhez szólt. Drámai fejlemények következtek be hazája életében, mint ahogyan a zsidó haza régen nem vette tudomásul a próféták hangját, éppúgy megveti végül azt is, aki tudtára adja igazi hivatását. Názáretben, őseik városában elutasítják Jézust, aki azt mondja:

„Nincs becsülete a prófétának hazájában.”

Tudja azt is, hogy Jeruzsálembe, a nemzet fővárosába csak meghalni megy, és sír a bűnös város felett, amely nem ismerte föl az isteni látogatás idejét. A zsidók földi hazája tehát jóvátehetetlenül a romlás felé tart, mert nem teljesítette azt, amit Isten elvárt tőle. Új katasztrófa fogja jelezni mindenki szeme láttára, hogy Isten visszavonja azt a küldetést, amelyet az üdvösség tervében eddig ráruházott.

Az új haza, az új nép, vagyis az egyház nem szünteti meg az embereknek egy földi hazába való begyökereződését, mint bizonyos mai ideológiák próbálják. A hazaszeretet a család szeretetének meghosszabbításaként mindig kötelesség marad számunkra. Így a zsidó eredetű keresztények, mint maga Jézus is tette, ragaszkodnak izraeli hazájukhoz, másrészt Szent Pál hangoztatja római polgárjogát, amelyet születése óta birtokol. Izrael hazája most már elvesztette szent jellegét, az egy magasabb valóságába szállt át. Az egyház a magasságbeli Jeruzsálem, amelynek mind fiai vagyunk. „Odafent van polgárjogunk”– mondja Szent Pál. Így minden ember részesedhet ennek az új hazának az élményéből. Valaha a pogányok idegenek voltak Izrael városában, de most a zsidók mellett az a megtiszteltetés éri őket, hogy a szentek polgártársai lehetnek. Igazi hazánk tehát az égi Izrael, Izrael mint kiválasztott a földi hazák között csak élőképe volt ennek az egyértelmű valóságnak, de ideiglenes. „Nincs idelenn maradandó lakásunk”– mondja a Zsidókhoz írt levelében a szerző. Ezt a hazát készítette elő Isten már valaha a patriarcháknak, akik a Kánaán földjén túllátva egész hitükkel már a jobb haza felé kívánkoztak. Mindenkinek úgy kell tennie, mint nekik. A földnek abból a kis zugából, ahol övéivel gyökereket ver, az új haza felé tekint, ahol velük együtt örökké élni fog.

A katolikus egyháznak a katekizmusa is foglalkozik a hazaszeretettel.

A társadalomban való életüket Jézus tanítása alapján (adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené) úgy értelmezik, hogy földi hazánkat is szeretnünk kell. Ez a szeretet egyre bővülő körökben valósul meg. Hiszen legközelebb állnak hozzánk családtagjaink, hittársaink és utána jönnek nemzettársaink. Polgártársaink fiait szeretnünk kell, hiszen egy közösséghez tartozunk, és ez az emberi közösség a közös kultúra, a nyelv, s a múltunk vállalása alapján összeköt bennünket. Az ősegyház idejéből, a Diognétoszhoz írt levél szerint, mintha a keresztényeknek mindegy volna, hogy hol vannak. A keresztények saját hazájukban laknak, de mint ott lakó idegenek. Idegenként teljesítik minden állampolgári kötelességüket, és hordozzák terheiket. Engedelmeskednek a fennálló törvénynek, és életmódjuk meghaladja a törvényeket. Olyan nemes az a hely, amelyet Isten számukra megszabott, hogy nem szabad elhagyniuk. Tehát egyrészt van benne egy szent közömbösség, másrészt benne van egy jó értelembe vett előre rendelés, hogy nekik ott, ahol vannak, állampolgári kötelességük az igazságosság, a szolidaritás, egymás és a haza iránti szeretet. Van a Szentírásban egy olyan prófétai intelem, amely kicsit a távolba szakadt embereknek ad eligazítást, s még azt lehetne mondani, hogy olyanoknak is, akik saját hibájukon kívül a történelem sodrásában történeti hazájukon kívülre kerültek. Jeremiás próféta a babiloni fogság idején élt, és a száműzötteknek levelet írt, hogy hogyan éljenek és mit tegyenek a száműzetés idején. Megszívlelhető ez a tanítás a mai időkben is. A következőket írja a babiloni száműzetésben élő honfitársainak:

„Ezt mondja a seregek ura, Izrael Istene azoknak, akiket Jeruzsálemből Babilonba hurcoltak. Építsetek házakat, és lakjatok bennük. Telepítsetek kerteket, és egyétek gyümölcsét. Vegyetek magatoknak feleséget, hogy fiúk és lányok szülessenek. Fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez, hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet. Nektek ugyanis sokasodnotok kell ott, nem pedig kevesebbednetek. Munkálkodjatok annak az országnak a jólétén, amelybe vittelek benneteket. Imádkozzatok érte az Úrhoz, hiszen jóléte a ti jólétetek is. Mert ezt mondja az Úr: majd ha elmúlik a Babilonnak adott 70 esztendő, meglátogatlak titeket, és teljesítem nektek azt az ígéretemet, hogy visszahozzalak benneteket erre a helyre. Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam felőletek. Mondja az Úr. Reménységgel teli jövőt szánok nektek.”

Ezt a biztatást olvassuk Jeremiás prófétának az üzenetében honfitársaihoz, a száműzöttekhez. Ha most gyakorlatba átvíve a hazaszeretetet, azt kell mondanunk, hogy a nyelvnek, a kultúrának az ápolását jelenti. A valós történelemnek a megismerését. Tehát minél inkább ismeri múltját valaki, annál inkább tudja értékelni a magyar sorsot és a magyar életet. Pongrácz Gergely kiskunmajsai múzeumára felírták azt a mondatot, amit húsz évvel ezelőtt az emlékkönyvbe írtam: A múlt erős gyökér, jelen és jövő belőle él.

Ezért meg kell ismerniük a történelmüket, hogy értékeljük mindazt, ami őseinknek tetteiben, küzdelmeiben benne volt, és nélküle nem azok lennénk, akik vagyunk.

Az Aracs folyóirat augusztus 20-ai számában 2018-ban egy nagyszerű történeti összefoglalást olvashatunk Botlik Józseftől a Délvidéken, amely a magyarok első hullámától, a honfoglalástól kezdődően a legutóbbi időkig, illetve a háború utáni megtorlásokig zárja a magyar történelemnek a fölidézését. Minden délvidéki ember számára hasznos olvasmánynak tartom, hiszen így könnyebb megismernie azt a világot, amelyben él, és azt a szülőföldet, amelyhez tartozik. Ugyancsak fontos a közéletiségnek a vallása, hiszen akinek tehetsége van rá, a közéletiség vállalásával saját honfitársainak, saját nemzettársainak lehet a segítségére. A hazafiság vagy hazaszeretet az állapotbeli kötelességnek a megvalósításából is áll. Piarista diák voltam, történelemtanárunk az érettségi előtt búcsúzóul ezt mondta: amíg itt vannak ezek – azaz a megszálló oroszokra gondolt, de mindenki tudta, hogy mire gondol a tanár úr – mindenki teljesítse a kötelességét a leglelkiismeretesebb módon, és ezzel tudja szolgálni azt a közösséget, azt a hazát, amelyikben él. A hazafiság és kereszténység ezért összetartozik, hiszen olyan eklatáns módon a múlt, a keresztény múlt, benne az erkölcsi rend sehol nem kapcsolódik össze, mint ebben az egymásra találásban. Mi magyarok például egy olyan nemzetnek a tagjai vagyunk, amely Szent István országára épül, Szűz Máriával összekapcsol bennünket. A többi nemzethez lojálisnak kell lennünk, befogadóknak, ha értékekkel közelednek hozzánk, s ugyanakkor őrizni kell az ezer évnek mindazt a kincsét, ami megtartott, s tovább visz bennünket. A millennium idején Vaszary Kolos hercegprímás így kezdte beszédét:

„A kard megszerezte, a kereszt megtartotta a hazát.”

Nemcsak meg kell szerezni, hanem meg is kell tartani ezt a hazát. Az nem volt kisebb feladat, hozzáteszem, szentebb feladat volt. Kölcsey, aki Parainesist írt Kálmán unokaöccséhez, nagyszerű elmélkedésben kifejti a keresztény értékeken alapuló emberség és közéletiség összekapcsolhatóságát. Azt mondja a huszti vár tövénél írt versében: „hass, alkoss, gyarapíts, és a haza fényre derül."

„Mi hazánknak jó polgárai kell, hogy legyünk, ennek a hazának az építésén fáradozunk, s ugyanakkor követei vagyunk a nagyvilágban, bárhová vet bennünket a sors.”

Bár azt mondom, hogy a hazaszeretet a szülőföldhöz, az otthonhoz való ragaszkodást jelenti. Ha valaki a tanulás szempontjából hagyja el országát, és visszatér, dicséretes. Ha valakinek menekülnie kell, üldöztetés, éhínség elől, szükségszerű. De csak anyagi javakért elmenni, az bizonyos szempontból a haza cserbenhagyása. Vörösmarty verse máig is áll:

„Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar”.

Ahhoz, hogy Istentől kapott hivatásunkat, feladatunkat kiteljesíteni tudjuk, hazánkhoz nem pusztán a területhez, hanem a néphez, a nemzethez, a közösséghez hűségesnek kell lenni. Hiszen ha egyszer Isten egy nemzet tagjának teremtett bennünket, akkor azzal megvolt a szándéka. Hiszen ő a nemzetek sokaságában megőrzi az identitást, mert azt mondja Jézus utolsó nagy parancsában: „menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden népnek.” Nem akarta olvasztótégelybe vinni az emberiséget, hanem minden népet megtartva akarta az embereket boldogítani, és majdan üdvözíteni. Úgy gondolom, hogy a mai Európában, amelynek gyökerei visszanyúlnak az antik világba, fölerősödött a keresztény zsidó kultúra által. Virágokat, rügyeket hajtott a különböző szellemi mozgalmakkal a hazaszeretet,  amely elősegíti a nemzethez való hűséget, annak gazdagodását, és Európa újra magára találását. Ahogy Szent II. János Pál pápánk mondta:

„Térjünk vissza a gyökereinkhez.”