Lovas Ildikó: A város lelke, avagy identitásjelek

2020. december 24.

„Szabadka európai város volt”

A címben idézett mondatot Lovas Ildikónak a Magyar Szó kiadásában most megjelent könyvében, A város lelke, avagy identitásjelek címűben olvashatjuk, amelynek alcíme már közelebb visz tárgyához, mert meghatározása szerint: Szabadka-tárcák.

Ismerősen hangzanak ezek a megjelölések és a tematika is, hiszen napilapunknak az Üveggolyó mellékletében olvashattunk ezekből a tárcákból, s mindjárt föl is figyeltünk a szerzőnek sokszor vitriolos kommentárjaira, megjegyzéseire – az elmúlt száz év szabadkai városépítési, de még inkább városrombolói tevékenységekkel kapcsolatban. Ismerve a szerző írói munkásságát, azonnal el kell fogadnunk bevezetőjének eligazító mondatát is, miszerint könyve nem helytörténeti munka, hanem „szépirodalmi jellegű kalandozás”. Igen, tárcák hosszú-hosszú láncolata – a fényképanyaggal több mint 260 oldalon –, ami azt jelenti, hogy egy olyan műfajt elevenít föl Lovas Ildikó, amely mindinkább kiveszőben van újságjainkból. Amely fontos sajtóműfaji szempontból is, mert létjogosultsága attól van, ha megmarad a napi érdeklődés tárgykörében, nem szakad el tőle, de irodalmi eszközökkel szolgálja ugyanazokat a célokat, mint több igényesebb újságírói műfaj, mint például a riport, a művészeti kritika vagy az esszé. Mindezeknél a lényeg, hogy a témákat úgy kell feldolgozni – figyelmeztetett például Ruffy Péter sajtóelméleti tanulmányaiban –, hogy túléljék az újság egy naphoz kötött aktualitását, s hogy megérdemeljék a kötetbe gyűjtését, s így jelentőségük ne halványodjon el. Ez pedig akkor érhető el, ha írója a tények alapos ismeretével rendelkezik, s tárcájába beleszövi személyes érzelmeit, hangulatát, tehát teljes írói habitusát, s ezáltal még politikai célkitűzéseket is elérhet.

Miért e hosszabbra nyújtott bevezető? Mert talán csak így tudjuk plasztikusan érzékeltetni: ez az első szabadkai, elsősorban építészeti, de valójában kultúrtörténeti bédekker, amelyben a szerző úgy tárja elénk egy város, s főleg a városmag tudatos csonkítását és rombolását, ahogy azok írói egyéniségében visszatükröződnek. Ugyanakkor elhiteti olvasóival, hogy a saját gondolatait olvassa. Véletlen-e, hogy Kosztolányi a húszas évek elején a Nyugatban Sárszegnek, mások meg Mucsának nevezik Szabadkát, miközben Havas Emil vicinális irodalomnak mondja a szabadkai központú vajdasági magyar irodalmat?

Lovas Ildikó tárcái valójában érzelmektől és élményektől sem mentes színes, érdekes leírásai, szinte történelmi áttekintése Szabadka városa elsősorban építészetének, ha úgy teszik, a XIV. századtól a közelmúltig, de különösen jellemző vonásaira mutat rá a Trianon utáni idők városképi metamorfózisára. Ebből a szempontból nézve a könyv korrajzként fogható fel, s ezért általános érdeklődésre tarthat számot. Szabadka kulturális életének mélyebb dimenziói is kirajzolódnak, s széles rálátást adnak a háttérre is, elsősorban a politikai szempontúakra. A könyv tehát rejtett küzdelmek dokumentuma, olyan írói vállalkozás (olyan irodalmi és művészeti tapasztalatok birtokában), amilyenekkel Lovas Ildikó az elmúlt harminc-egynéhány éve felvértezte magát.

Utaltunk már rá, tragikus fölhangú írások ezek zömmel, de nézőpontja a mienk is, tehát a vajdasági magyar szellemiségünkben gyökerező, nem csupán érzelmeken alapuló, de a tényeket jól ismerő eseményekre is. Érezzük a határt a kettő között, holott tudjuk, hogy differenciálni nem is volt mindig könnyű. A magyar–szerb–horvát–bunyevác kérdés Szabadkán évszázadokon átívelő múltra tekint vissza, s határozott meg sok mindent politikai, társadalmi, kulturális, vallási… viszonyok tekintetében is, egészen a mai napig.

Hogy a testes könyv nem szakad két, vagy akár több egymástól eltérő különböző részre, és hogy ezen belül „kalandozni” lehet évszázadokat átívelően is, azt a szerző választotta módszere, előadói technikája küszöböli ki, azzal, hogy húsz számozott fejezetre osztotta tárcáinak láncolatát, amelyen belül számtalan közcím visz bennünket közelebb a tárgyalt témához. Lovas Ildikó narrációja át-átszövi a feljegyzéseket tartalmazó részeket-fejezeteket is, ami oda hat, hogy általa a szépirodalom kritikai felhangjával népszerűsödik a tudomány is.

És még valami. Mivel e sorok írója egyik recenzense is a most megjelent kötetnek, érdekelt – mert ebben láttam némi problémát – hogyan ütközik majd a két, ha nem is véglet, de ellenpont a szépírói hajlam és kultúrtörténészi attitűd. Az irodalmi művek gazdag, sokszínű, eleven szépsége (Kosztolányin kívül Csáth, Havas, Munk, de Radomir Konstantinović többszöri emlegetése) és a tudományosabb, sokszor levéltári, régészeti, építészeti megközelítés összebékítése, a másik oldalon Szekeres LászlóMagyar László, vagy Ante Rudinski meglátásainak, összeférhetőségének tétele. Nos, ez is megoldódott, köszönhetően a tárca mint műfaj azon jellegzetességének, hogy időnként mérlegre tegye és felelevenítse a múltból mindazt, ami a jelen és bizonyos mértékig a jövő számára is szól. Azt, hogy az olvasót olyan szellemi táplálékhoz juttassa, amely népszerű, de egyben tudományos is.

Ezt teszi a szerző, rávilágítva arra, mi történik akkor, amikor a városvezetők utcákat, tereket, szobrokat, hidakat, fürdőket, malmokat, gyárrészlegeket, vámházakat, ismert bérházakat, neves emberek otthonait… immáron nem értéknek, hanem árunak tekintik. Ugyanakkor szép emléket állít a szinte elfeledett városépítő Könyves Tóth Mihálynak, a legendás hírű polgármesternek, Bíró Károlynak, akinek érdeme nemcsak a szabadkai, hanem a palicsi szecessziós épületegyüttes kiépíttetése is, általa is tisztelegve a Komor–Jakab kettős grandiózus munkássága előtt, továbbá a többnyire ismeretlen Gerle Jánosnak, „akitől az építkező, előretekintő gondolkodásmódot, mentalitást meg lehetett tanulni”, de a színháztervező Scultéty Jánosnak is…

S a szerző tud igazán lelkesedni egy Ana Bešlić-, Kalmár Magda-, Almási Gábor-, vagy Sava Halugin-szoborért. Ugyanakkor kőkeményen szól sok mindenről – felsorolni talán nem is lehet –, a ferencesek temploma előtti tér tönkretételétől, ahol a Szent Flórián-szobor helyén ma taxiállomás van, Sissi, azaz az Erzsébet park fölszámolásától, a Szabadság-szobor eltávolításán keresztül, egészen addig, hogy mára a Városháza és a Jadran épülete is lacikonyhákkal van körülvéve, hogy a Zsinagóga főbejárata egy nyilvános vécére néz, hogy minden tiltakozás ellenére lebontották a Raichle-bérházakat, a Budai- és a Törley-házat, s akkor még a Zsolnay szökőkutat nem is említettük.

Külön fejezetet kellene szentelni a kötet kapcsán a gazdag – nem számoltam, mert nehéz volna –, nyilván a másfélszáznál is több fényképnek, illusztrációnak. És ezt azért, mert megszoktuk, hogy Szabadkát érthetően mindig a legszebb fényképekkel mutatják be, legtöbbször valami turisztikai vagy éppenséggel jelesebb esemény kapcsán. Ezzel szemben Lovas Ildikó könyve – megint csak annak a műfaji szellemiségének megfelelően, hogy a tárca a világproblémáktól a szemetelésig mindenről szólhat – Szabadkát a maga árnyoldalával is láttatja. Tehát a képeken a megannyi szép szecessziós középület, bérház, tér, park, villamosút… mellett ott van a sok-sok, a központban éktelenkedő putriszerű, romos ház, a látványt rontó otromba tűzfalak, szemeteskannák, hasznavehetetlen, rozsdás postaládák, romos malmok…

Recenziómat, s ezzel ezt a könyvismertetőmet is azzal fejeztem és fejezem be, amit Schöpflin Aladártól tanulhattunk, aki már a Nyugatban megírta: „A kritika – értsd ezalatt a tárcát is – mint minden irodalmi alkotásmód, egy ősi emberi ösztönből származik. Aki valamely élményen ment keresztül, vagy valami esemény tanúja volt, mely érdekli és izgatja, abban feltámad az ösztön, hogy élményét és azzal kapcsolatos izgalmát másokkal is közölje.” Végezetül pedig: a könyv kiadójának ajánlom, fordíttassa le a kötetet, hiszen Lovas Ildikó könyve akkor éri el küldetésének valódi célját, ha nem csak magyar nyelven lesz olvasható. Mert mint a szerző szinte költőien vallja: „A város lelke valóság. Sőt, valóságok egymásra rakódó rétegei, amelyek nem egyetlen igazságot hordoznak, hanem nézőpontok sokaságát.” Mindezek alapján könyvének üzenete: volt múlt, van jelen és lesz jövője is.

Forrás: Magyar Szó